Cédrus és páfrányfenyő
Lehet-e jobb válasz erre a különös, kovidos esztendőre, mint a faültetés? Olyan mintha beintenénk a vírusnak: nem hagyjuk magunkat, ezt neked... Vagy inkább mint cinkos összekacsintás a Jóistennel: nem mindig értjük Uram a céljaidat, de tiszteletben tartjuk. S mert az építést kaptuk feladatul, s mert közösségeink egy időre takaréklángra kényszerültek, hát ott és abban lépünk előre, amit a napi hajtásban eddig félretettünk. Vagy amit éppen ebben a kényszer szülte helyzetben kézenfekvő pont most megvalósítanunk.
Jelt állítva az elmúlt évtizedeknek – jelt állítva a jövendőnek.
A Teleki Magyar Ház kertjében álló óriás tuják közül az egyiket pár esztendeje hatalmas vihar döntötte ki: szépen ráfektette a hajdani cselédsor épületére. Nem tudtuk megmenteni. Hogy új fát ültetünk a helyére, nem volt kérdéses. A terv, hogy egy himalájai cédrus gyönyörű koronája lesz új dísze a kertnek, hamar megszületett, a megvalósítás azonban mostanáig váratott magára. Pedig akkor még nem volt határzár... „csak” Németországból kellett volna áthozni a méretes, többször „iskolázott” csemetét (lám, már ilyen szakszavakat is tudunk), valahogy mégis, újra és újra elakadtunk a tervezésben.
Aztán jött ez az esztendő. És az ötlet, hogy a nagybányai cserkészcsapat alapításának 30. évfordulóján ültessünk fát – először még úgy gondoltuk, hogy nem a Ház udvarán, hanem a koltói kastélykertben, a csapat névadója, gróf Teleki Sándor nemrég felújított otthonának felújításra váró parkjában – mások számára is példát és bátorítást nyújtva hasonló kezdeményezésekre. És újra elkezdődött a tervezgetés... Milyen fa kerüljön Koltóra és mekkora? Melyik lenne az a fafajta, amely illeszkedik a kastélypark rehabilitációs terveibe? Honnan lehetne beszerezni, és mennyiért? Hogyan kerül az ausztriai telepről Sopronba, majd onnan Nagybányára? Eljut-e egyáltalán időben ahhoz, hogy az időjárás és a járványhelyzet miatt is egyre bizonytalanabbá váló októberi cserkész-fogadalomtételre mégis időben megérkezzen? És végül: miért is ne kerüljön kiültetésre ugyanakkor a nagybányai ház kertjébe megálmodott cédrus is...?
Aztán eljött az október 16-a, egy pénteki nap, és Krisztián, aki a kertek és fák megszállottjaként eddig is társunk volt a közös gondolkodásban, hajnali négykor elindult Magyarországra a fákért. Sikeresen átengedték a határon, levezetett vagy 1300 km-t, átvette a Koltóra szánt páfrányfenyőt, valamint a Nagybányára tervezett cédrust, s valamikor szombaton hajnalban épségben hazaérkezett. Útközben még arra is maradt szabad gondolata, hogy Pannonhalma felé tekerve a kormányt megszenteltesse az atyákkal a két csemetét. Reggel Gyuszival és Árpival együtt kiásták a cédrus helyén álló meggyfát, majd a gödröt a cédrusnak, aztán kivitték a páfrányfenyőt Koltóra. Ahol ma délután fogjuk kiültetni, a magyar szabadság ünnepén, a Petőfi-asztal és a Rákóczi kurucai által ültetett somfa utódjának közelében. És szombaton a nagybányai cédrus tövére hetven cserkész és kiscserkész szórt egy-egy lapátnyi földet.
Valóban úgy éreztem: ezen a hétvégén a Jóistennel kacsintottunk össze. Az Öreg pedig visszakacsintott odaföntről, mosolyogva végigsimított a szakállán, s valami olyasmit gondolt magában, hogy nincs is olyan nagy baj, ha ezekben a járványos időkben gyarapodnak a cédrusok és páfrányfenyők odalent. Koltón és Nagybányán már tudnak messzebbre tekinteni az emberek – azok a kék, meg zöld, meg barna nyakkendősök bizonyosan.
Amikor ezekre a fákra nézünk, emlékezzünk mindig erre az esztendőre. És arra, hogy semmi sem történik véletlenül. S hogy minden élethelyzetben, a legreménytelenebben is ott van a kihívás. A feladat.
Az intés, a biztatás, a jel.
A jövendőnek. Nekünk.
