Köztünk élő történelem – Beszélgetés Bácsa Lajossal, a rónaszéki deportáltak egyetlen még élő képviselőjével (II.)

Ritka alkalom számára, amikor családtagjain kívül, valaki mással is megoszthatja örömét és bánatát, ha a háború utáni deportálásról kell beszélnie. Napra pontosan meg tudja határozni egyes események, történetek időpontját. Helyszínek és emberek elevenednek meg történeteiben. Mindenről úgy mesél, mintha csak tegnap történt volna. Pontosan tudja azt is, hogy a fogság ideje alatt 10014 éjszakát aludt egy csupasz deszkán, vagy a földön.

Szívesen osztja meg saját és másokról is szóló történeteit, de sosem tudja megtenni anélkül, hogy könnyeivel ne küszködne. Szenvedéstörténetek ezek, melyek egyszerű, mindennapjukat élő emberekről szólnak, akik hősökké váltak. Azokról, akiket hirtelen ragadott el a mostoha sors szülőfalujukból. Sokan vissza se térhettek. Áldozatokká váltak egy másik nemzet életének oltárán. A magyar nemzet hősei ők valamennyien.

Ő az egyetlen még elő deportált a nyolcvan rónaszéki közül, akiket málenkij robotra vittek. Ő a még köztünk élő történelem. A 94 éves Bácsa Lajossal beszélgettem, mely beszélgetésnek szerkesztett változatát közöljük itt. Igyekeztem szöveghűen visszaadni mindazt, amit mond, csupán ott módosítottunk a szövegen, ahol a jobb megértés végett ez indokolt volt.

Legyen ez a megemlékező beszélgetés ugyanakkor tisztelgő főhajtás is minden deportált előtt, függetlenül attól, hogy Rónaszékről, Nagybocskóról, Hosszúmezőről stb. hurcolták el egy ismeretlen világba.

- folytatás az előző lapszámból –

És mi volt ez a munka?

Nekem olyan szerencsém volt a szakmámmal, hogy asztalosműhelybe kerültem. De a legtöbben mind a szénbányákba.

Akinek volt mestersége, az jobban járt?

Nem volt semmi előny.

Nem volt könnyebb valamivel?

Nem. Kétszer naponta, reggel és este ettünk. Aztán már később, mikor már jött ki a zöld, kibújt a csalán – ez egy finom ennivaló volt – már annyira volt, hogy fejszével aprították a csalán szárát, és azt is megettük. Kihajtottak hát, és bekerültem az asztalosműhelybe. Ajtókat és ablakokat csináltunk. Nagyon elmaradott nép volt. Ott semmi. A sarkánál falc vagy valami az ajtónak. Zsanérféléket szegeztünk az ajtóra, mint ahogy csinálták itt az istállóajtókat. És a civileknek ilyen ajtókat csináltunk a blokkokra. Zár nem volt, hanem lakatot tettek. És, hogy megálljon bezárva, szegeztünk rá gumidarabokat, hogy azzal beszoruljon. Elég az hozzá, hogy ott dolgoztunk, tavasz felé, bejön egy orosz a műhelybe és kezd oroszul beszélni. Én valami keveset ukránul tudtam. Mert egy inas az asztalosműhelyben egy rónai fiú volt. Jó munkaerő volt. Az apja az első világháború alatt főtörzsőrmester volt. Jóba voltam vele. Úgyhogy én valamennyit tudtam. Úgyhogy bejön az és beszél oroszul. De hát oroszul beszélt, nem ukránul. Akkor, mikor ez bejött és nem tudott senki neki ott válaszolni, akkor megszólalt ott románul, hogy nem-e tud valaki románul. Én ott voltam a közelben. És akkor rögtön oda ugrodtam, hogy hát én tudok románul. Mikor én azt kimondtam neki, az egyből azt mondta nekem, hogy „tu eºti maistru zidar”, vagyis te „kőművesmester vagy”. Vagy leszel.

Ő honnan tudott románul?

Egy román faluból származott. A civilek is úgy össze voltak kavarva. Felvitt egy óriási nagy terembe, ahol csinálták az egyenes deszkákat, és akkor én az oszlopokra tettem a deszkákat, hogy egyenesbe vakoljanak. Kik voltak a kőművesek? Nyolc lány, a legidősebb tizennyolc éves volt. És ezek vakoltak. Mert ott férfi... Vagy nyomorékok, hogy keze, lába hiányzott. Egyet ismertem. Csak bokájától lefele volt ellőve a lába és vaspántja volt, úgyhogy kopogott, mint a ló, úgy járt.

Milyen bánásmódban részesültek?

Hát olyan bánásmódban, hogy volt a műhelyben a sógorom, a nővérem férje. Bejött a szakaszvezető, aki felelt ott értünk abban a gyárban, aki borzasztó kegyetlen volt. Volt olyan is, aki nagyon jó ember volt.  Szórakozásból intett egy másiknak, hogy menjen, de az meg húzószkodott. És akkor a sógoromat, Gézát, a nővérem férjét fogták és elvitte. Mikor jött vissza, tiszta véres az arca. És mi volt... Azt mondja, „ketten megfogták a két kezemet és a falhoz csapdostak”. És úgy verték. Volt egy elég becsületes mester. Mikor látta, hogy néz ki ez az ember... (nem volt az, hogy ha beteg, maradjon otthon. Amíg bírt mozogni, kellett menni munkára – teszi zárójelbe). A láger parancsnoka, aki mesterségét tekintve kovácsmester volt, mármint civilben, nagyon pártolta a foglyokat. Mikor mentünk be a lágerbe, Lajos bácsi, a nagybátyám ment ehhez az őrnagyhoz és valahogy kérte, kézzel lábbal magyarázta, Gézát is odavitte és látta. És akkor az orosz elzavarta, hogy menjetek be, mert én már tudok mindent. Körülbelül a civil mester telefonálhatott. Másnap, úgy kidagadva, bejön megvadulva a szakaszvezető, és megfogja a nyakától (Gézát – szerk. megj.) és adja a kezébe a kalapácsot, meg valami fejszét vagy mit, hogy menjen a kerítést megjavítani. Hát akarta odavinni a kerítéshez, hogy lelője, hogy akar megszökni (szökést akart színlelni a szakaszvezető – szerk. megj.). Akkor a civil mester, mikor meglátta, az kirúgta a műhelyből a szakaszvazetőt, hogy „te vigyázd a határt, nem bent a műhelybe'. Itt a műhelybe' én parancsolok, nem te.” Ez (Géza), szerencsétlen feje ott végezte el a dolgát, itt bent a műhelybe', ki se mert menni. Mikor mentünk befele, Lajos bácsihoz, akart beszélni megint az őrnaggyal. Intett neki, hogy erigy. Utána megmagyarázta az őrnagy, mert ő is tudott valamenynyire ukránul (Lajos bácsi) és az orosz is valamennyire tudott és akkor többet a szakaszvezetőt nem láttuk. Akkor az őrnagy azt mondta: „ ne búsúljatok, mert ez az ember roszabb helyen van, mint mi.”

Hát ott az volt a divat, hogy a civilek, ha valamelyik komolyabb bűncselekményt csinált, bevitték a szénbányába, ott kapott enni és ott temették el. Az ki többet a szabad égre nem jött ki. Ott aludt, ott evett és ott halt meg. Ez a civilekre volt érvényes.

Mit adtak enni?

Ez a szoba kicsi (utal ismét a szobára ahol beszélgetünk – szerk. megj.). Olyan (nagyobb mint a szoba – szerk. megj.) medencékbe, ősszel – az volt a legfinomabb étel – amikor a káposztafejeket kivették és akkor a gyökrét levágták, szacskavágóval összeaprították és betették a medencékbe megsavanyítani. Egy két autó után volt egy zsák só is. Megvolt a telelésre. Vízbe megfőzték és volt rá eset, hogy tettek rá egy kis korpafélét, vagy őrőlték hajastól a búzát, de inkább csak korpának nézett ki.

De hús nem volt egyáltalán...

Hús nem. Volt rá eset, hogy hoztak ilyen marhapacalt, amit itt is árulnak, de meg se volt mosva. Azt úgy hozták. Ha volt kedvük és vizük, akkor megmosták, de nem nyúzták le. Volt olyan eset, hogy már omlott szét magától, a pondrótól. És ezt csinálták. Magát a káposztát megfőzték. És ugyanígy a zöldparadicsomot, azt is ilyen óriási medencébe'. És akkor volt paradicsomleves.

Hogy bírtak így dolgozni? Ilyen koszttal?

Dolgoztunk. Úgy ahogy, de dolgozni kellett, mert ha nem dolgoztunk, akkor kaptuk csak azt a kimondott kis darabka kenyeret és azt a löttyöt, vízbe főtt valamit.  (folytatjuk)